Spoilerveszély!

Ha már nemrég mutattuk be röviden Rowan Atkinson pályafutását, miért ne folytatnánk rögtön az egyik legsikeresebb sorozatával, a Fekete Viperával? (jó, nyilván volt összefüggés a kettő között...)

From this day forth I shall be known as 'The Black... Vegetable'!

A Fekete Vipera (The Black Adder) 1983. június 15-én debütált a BBC 1 csatornán. A sorozat az 1400-as évek végi Nagy-Britanniában játszódik, méghozzá a királyi család berkeiben, ahol IV. Richárd király sokszor elfeledett fiának, Edmundnak a kalandjait követhetjük figyelemmel.

Hoppá, na álljunk csak meg. IV. Richárd?? Ilyen királya sohasem volt Angliának! - mondaná a brit történelemben ismert ember. Én még véletlenül sem vagyok az, de ezt enélkül is tudom, ugyanis az 1. évad 1. része rögtön azzal az állítással nyit, hogy az 1485-ben hatalomra kerülő Tudor Henrik valójában egy hatalmas kókler volt, aki saját érdekei miatt átírta a történelmet, és csakis így válhatott Anglia királyává. A sorozat a valóságot mutatja be úgy, ahogy az tényleg megtörtént, és nem pedig úgy, ahogy Tudor Henrik az utókornak átadta.

Az 1. évad tehát egy alternatív történelemben játszódik, de az éppen hatalmon lévő király nevén kívül valószínűleg semmi sem különbözik attól a valóságtól, amit mi megismertünk (és az iskolákban megtanultunk). És pont ezen gondolkodtam, mielőtt nekikezdtem ennek a bejegyzésnek: a Fekete Vipera 1. évadát nem először láttam, de még csak most gondoltam bele, hogy tulajdonképpen ez az a sorozat, ami a legtöbb angol vonást felvonultatja humorában: morbid, fekete, szemtelen, merész, gúnyos és könyörtelen. És ezek nem csak üresen dobált szavak, minddel szembesül az ember, ha megnéz akár egyetlen epizódot is. Egyébként pont ez az, amit imádok a Fekete Viperában, és úgy általában az angolokban: hihetetlenül őszintén képesek röhögni és gúnyolódni önmagukon, a sorozat esetében pedig a saját történelmükön. És ez a későbbi évadokban hatványozottan így lesz. Kíváncsi vagyok, hogy vajon készülhetne-e olyan magyar sorozat, melyben legnagyobb és legmegbecsültebb történelmi személyiségeinket félkegyelmű idiótákként, perverz disznókként vagy vérfertőző szerencsétlenekként mutatnák be. Nos, kötve hiszem, vagy ha mégis, azt hatalmas megrökönyödés követné. De az angolok köpnek erre. És szerencsére nemcsak a készítők, hanem a nézők is: a sorozat ugyanis méltán lett hatalmas siker saját országában, ahol senkit sem zavart a történelem effajta sárba tiprása. És én ezt végtelenül becsülöm az angolokban, akik túl tudnak lépni olyan erkölcsi akadályokon, mint a hazafiság, vagy a történelem megbecsülése. És nem azt mondom, hogy őket ezek a dolgok cseppet sem érdeklik: hanem hogy ha ezeket az általános erkölcsöket a humor oltárán áldozzák fel, az senkit, de senkit az ég világon nem zavar. Legalábbis brit barátainknál nem.

De miről is van szó pontosan? Az évad első epizódjában (The Foretelling) láthatjuk a már említett felvezetést, miszerint Tudor Henrik átírta a történelmet, de most a készítők bemutatják ezt az elveszett krónikát, amely a valóságot meséli el. A Bosworth-i csata előestéjén vagyunk, épp ünnepi ebédet ül a királyi család, élén III. Henrik királlyal, aki a Shakespeare-i elbeszélésekkel ellentétben itt korántsem egy Quasimodo-ra hajazó torzszülött, hanem egy fess uralkodó. A valóságban a csatát az ellenfél, Tudor Henrik nyerte meg, így övé lett a trón, ám itt a sorozatban (ami persze elmondásuk szerint a valóságót ábrázolja - az igazi valóságot;-)) III. Henriké a győzelem, és ő marad a király - vagyis maradt volna, ha sorozatunk főhőse, Edmund Plantagenet nem vágta volna le a csatában véletlenül a fejét. De mivel ez történt, ezért Henrik unokaöccsét, Richárdot (Brian Blessed) koronázzák meg, aki így IV. Richárdként vonul be a(z alternatív) történelembe.

Edmund (Rowan Atkinson) ennek a Richárdnak a fia, és mivel szerencséjére sosem derül ki, hogy ő ölte meg a királyt, Edinburgh hercegségének tisztjét kapja meg, és emellé felveszi a Fekete Retek... öhm, pardon, szóval a Fekete Vipera fantázianevet. Két hű szolgája, aki az 1. évadon keresztül végigkíséri Percy (Tim McInnerny) és Baldrick (Tony Robinson). Ők ketten egyébként az elkövetkezendő évadokban is visszatérnek. Tim McInnerny egyedül a 3. évadban nem szerepel állandó szereplőként, de abban a szériában is van egy cameo-ja; Baldrick pedig az 1. évadban még egészen konszolidált kis ember, szemben az elkövetkező évadok undorítóbbnál undorítóbb buditakarító szolgájával.

Ami a leginkább tetszik ebben az évadban (és természetesen az egész sorozatban), hogy véletlenül sem akar szépíteni az angol történelmen, sőt, mint mondtam, szinte kivétel nélkül minden szereplőt rettenetes embernek állít be, legtöbbször a szó negatív értelmében. IV. Richárd király egy vérszomjas, tesztoszterondús fél-őrült, akinek minden vágya, hogy a nap minden másodpercében az ellenfél vérében fürödjön; a királyné prűd és lassú észjárású; a főszereplő maga, Edmund pedig egy kisebbségi komplexussal küszködő gyáva kukac. Az azonban kitűnik, hogy ezeket az embereket a környezet tette olyanná, amilyenek: a sorozat által ábrázolt középkor mocskos, bűzös, lószarral teli, minden sarkon ocsmány kórokozók és még ocsmányabb emberek leselkednek, melyek undorító betegségeket terjesztenek, és ez még sehol sincs a vérfertőzések és paráználkodások mennyiségétől. Ez a középkor a lehető legmesszebb van attól, amit a Tízparancsolat anno megtiltott a hű keresztényeknek: mindenki lop, mindenki öl, mindenki fertőben és mocsokban él. A korban élő emberek pedig bizarrabbnál bizarrabbak.

A második epizódban (Born to be King) a Szent Lénárd napi ünnepségre készül a királyi család, ahol olyan állandó és közkedvelt látványosságok lépnek fel, mint a szakállas nők, a bunkós táncosok, és a legnépszerűbbek, az eunuchok (heréltek). Az angolok egyébként saját nemzetük folyamatos ócsárlásán túl más nemzeteket sem kímélnek. Az epizódban megjelenő skót McAngus például ugyanúgy mocskos és vad, mint maga az angol király, ráadásul Edmund megállapítása szerint a nyelv, amit beszél, a lehető legmesszebb áll az angoltól.

A harmadik rész (The Archbishop) az invesztitúra-harcba vezeti be a nézőt, amikor is azt látjuk, hogy a király és a Canterbury-i érsek egy haldokló ágya fölött próbálják meggyőzni szerencsétlen párát, hogy kinek is adományozza földjét. Láthatjuk, az egyház a pokol fenyegető képét csakis arra használja ki, hogy meggyőzze az egyszeri embert arról, hogy minden vagyonát neki ajánlja fel. Persze ez IV. Richárdot egyáltalán nem akadályozza meg, ugyanis miután a haldokló az egyháznak adja földjeit, a király azon nyomban megöli az érseket egy csúfos és végzetes balesetnek álcázva, mint ahogy azt tette számtalan esetben ezelőtt is. Éppen ezért fenyegeti nagy veszély Edmundot, amikor váratlanul őt választják meg Canterbury-i érseknek: tudja, hogy ebből előbb-utóbb az lesz, hogy a király őt is megöli. Az epizódban találkozhatunk részeg keresztes lovagokkal, mohó egyházi vezetőkkel és perverzebbnél perverzebb apácákkal is; a Fekete Viperában senki sem menekül a könyörtelen kritika elől.

A negyedik részben (The Queen of Spain's Beard) Edmundot külpolitikai okokból kifolyólag kényszerházasságra itéli apja a spanyol infánsnővel, aki inkább hasonlít egy szakállas rozmárra, mint gyönyörű nőre. Magyar szívünknek kedves lehet ez az epizód, ugyanis megjelenik egy bizonyos Leia nevű magyar hercegnő, aki végül Edmund kedvese lesz, de azt nektek kell megnézni, hogy pontosan hogyan:-) Egyébként nem ez az első, hogy angol humorsorozatban magyar vonatkozással találkozom, a Monty Python Repülő Cirkuszában nem is kevés van, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a britek kedvelnek minket, csak azt nem tudom, miért:-D

Az ötödik részben a boszorkányság kérdésével találkozunk (Witchsmeller Pursuivant), az évad utolsó epizódjában, a hatodik részben pedig egy királyellenes lázadással, amit maga az évad folyamán sokszor megsértett fiú, Edmund szít (The Black Seal).

A Fekete Vipera első évada könyörtelenül szembesíti az egyszeri embert egy kissé eltorzított és felnagyított angol történelmi valósággal, amely valóságot egyébként nyugodtan rávetíthetjük saját nemzetünk, vagy bármelyik nemzet történelmi múltjára is. És ez a felfogás csak eszkalálódik az elkövetkező évadok során, aminek mi csak örülhetünk. Egyetlen egy kifogásom van az 1. évaddal kapcsolatban, az pedig az elkészítési minősége: szerintem nagyon sok felesleges és ideges vágás és kamerakezelés van benne, amik ronthatnak az élményen: na persze itt elsősorban a szövegen van a hangsúly, amit a zseniális Rowan Atkinson és Richard Curtis írt. Ettől függetlenül az első évad még néhol amatőr módon van elkészítve, ezeket a hibákat azonban a 2., 3. és 4. évadra maradéktalanul kijavították a készítők. Azt még hozzá kell tenni, hogy a Fekete Vipera 1. évada egyfajta Shakespeare-paródiának is felfogható, hisz ugyanazt a korszakot jeleníti meg, amely az angol drámaíró legtöbb művében is bemutatásra kerül. Olyannyira szándékolt párhuzamba állítás ez, hogy az 1. évad epizódjainak számos szövegbetétjét Shakespeare-művekből emelték át és dolgozták át az adott szituációknak, valamint a humorosabb jelentésnek köszönhetően (ez fel van tüntetve az egyes részek végén lefutó stáblistán is).

Az angolok zsenik: félelem és vonakodás nélkül nyúlnak vissza saját történelmükhöz, és szemrebbenés nélkül tipornak át rajta. De ezen nem szabad fennakadni, mint ahogy nem is akadt fenn eddig senki: egyszerűen csak röhögni kell teli torokból. A hihetetlen jó szófordulatok, a mesterien kialakított őrült karakterek és a nagyon autentikus helyszínek, jelmezek a Fekete Viperát egy zseniális sorozattá teszik, ami méltán szerzett ekkora hírnevet - nemcsak Rowan Atkinsonnak, hanem magának az angol humornak. Az 1. évadban minden összegyűlt, amit az angolokról tudni kell, emiatt ajánlom bárkinek, akit kiemelten érdekel a téma. És bár vannak ennek az évadnak még gyerekbetegségei, de ezeket levetkőzte a következő szériákra.

(Megjegyzés: a magyar szinkron ismét csak meglepően jó. Kálloy Molnár Péter remek választás Rowan Atkinson magyarhangjának, csak úgy, mint Szerednyei Béla Baldrickénak, aki néhol még felejthetetlenebb magyarul, mint angolul. Egy dolog miatt nem ajánlom a magyar megtekintést, ez pedig a szóviccek, szójátékok szégyenteljes megsemmisülése. Ugyanez a probléma egyébként jellemző a Benny Hill-szériákra is: Gálvölgyi hihetetlen jól adja vissza a karaktert, de a szóvicceket még a legbrilliánsabb fordító sem tudja úgy visszaadni, ahogyan azt eredetileg tervezték az angol készítők. Viszont ami a hangválasztásokat illeti, egy csillagos ötös a szinkronstúdiónak!)